Minden létezés fontos. Nincs olyan, ami hiába van.

Azt hiszem, minden embert elfogott már azaz érzés, hogy értelmetlennek találja saját életét. Lehet bizonyos más emberek létezését még inkább értelmetlennek tartja.

Nap mint nap, elmegyünk olyanok mellet az utcán, akik nem szimpatikusak számunkra. Talán azért mert kéregetnek, és látszólag nem adnak semmit vissza a társadalomnak. Van, aki nem szereti a színes bőrűeket, mert kevesebbnek gondolja őket saját magánnál. De lehet, hogy egy egyszerű pillanat kell csak ahhoz, hogy valaki gyűlöletet, rossz érzéseket váltson ki belőlünk.

Én is emberből vagyok, és persze bevallom, van, akit legszívesebben megtépnék. Hát ez az igaz.

Nyílván nem teszem. És abban a pillanatban köszönetet mondok neki, persze csendesen magamban.

Köszönöm, hogy tanítasz, hogy saját gyengeségemet meg mutatod nekem.

Évekkel ezelőtt történt, de még most is élesen, pontosan emlékszem rá, mert annyira meghatározó jelenet volt számomra: sétáltam a József kőrúton, vidáman, magamba feledkezve, és egyszer csak teljes erővel egy fiatal srác belém jött, ahogy elment mellettem. Széles a járda és igazából bőven elfért volna, de még is, majd levert a lábamról. Annyira kiakadtam, hogy majd fel robbantam a fejem.

Nem küldtem el melegebb éghajlatra, őszintén, csak azért mert hírtelen történt, és Ő, mint aki észre sem vette, ment tovább.

Akkor, a semmiből rám tőrt egy gondolat: Ahelyett hogy mély utálatba, és átkozásba ássam magam, ahogyan azt ösztönösen tenné az ember, meg kérdeztem magamtól, miért vagyok ennyire dühös?

Kérdésemre őszinte válasz fakadt belőlem: azért vagyok mérges, mert úgy érzem semmibe néztek, és annyira jelentéktelen vagyok, hogy belém jönnek az utcán és észre sem veszik.

A gondolattól elsírtam magam. Abban az időben az önbizalom nem volt az erőségem, és ez a jelenet annyira szembesített szürkeegér státuszommal, ami nyilván elviselhetetlen és fájdalmas érzés, hogy azonnal hárítottam, dühvel reagáltam.

Azzal szembesültem, hogy felvetett ez a barom srác bennem egy olyan témát, amivel egyébként nem nagyon foglalkoztam, mert valljuk be, ki akar azzal foglalkozni, ami éppen a gyengesége?

Viszont, ezek a dolgok, tudod, a csontvázak a szekrénybe, a kosz a szőnyeg alatt, ott vannak akár tudomásul vesszük, vagy sem.

Szóval hálás vagyok, amikor szembesülök magammal, amikor tükröt tartanak nekem. Örvendek a lehetőségnek hogy jobb lehessek és fejlődjek.

Ezért nem gondolom, hogy van olyan, ami hiába van, ami nem taníthatna nekünk valamit.

Talán első látásra, azt gondoljuk, hogy valaki vagy valami rossz, vagy gonosz, és persze tekintettel arra, ami zajlik a világban, jogosan véljük így, és nem is akarom ezeknek jelentőségét bagatellizálni, de azt hiszem, csak ha mélyebb tartalmat és tanítást fedezünk fel mindenben, akkor tudjuk valami szinten megőrizni szívünkben a szeretetet.

Azok az emberek és helyzetek, amelyek a leghevesebb reakciókat váltják ki belőlünk, bírnak a legnagyobb tanítással számunkra. Nem véletlen semmi, egy összetalálkozás sem.

Ennek fényében, nagyon szép (és elgondolkodtató) napot kívánok mindenkinek!